Tíz

Tisztára töröltem a kezem a melegítőm belső oldalával, rágyújtottam egy cigarettára, és leültem a csupasz padlódeszkákra, közel a kunyhó ajtajához. Nem volt hideg, mégis magam köré kellett fonnom a karom, hogy abbahagyjam a reszketést. Éreztem, hogy a gyomrom mélyéről zsibbadtság terjed lassan kifelé.

Abban a pillanatban, amikor ledöftem Scalfot, életerő áradt szét bennem, mintha valamilyen drog lépett volna hirtelen működésbe: elöntött az adrenalin, és most elmúlóban volt a hatása. Mintha elszivárgott volna minden erőm, teljesen kimerültem.

Hogy megnyugtassam magam, felvettem Print Begley Bibliáját, és forgatni kezdtem dohos, megpenészedett lapjait.

Egyáltalán nem éreztem, hogy bármilyen bűnt követtem volna el. Csak még sosem öltem meg senkit azelőtt. Az ajtón át láttam Scalf csizmájának kopott talpát, amint furcsa szögben fordul a föld felé. Halott volt, és ennek a ténynek a megváltoztathatatlansága, az iménti cselekedetem abszolút jellege sokkolóan hatott rám.

De úgy véltem, hogy ha elfogadom annak a tárgynak az implikációit, amelyet most a kezemben tartok – a bizonyítékot, amelyért megöltem valakit nem hagyhatom figyelmen kívül a lehetőséget, hogy Scalf csak azért halt meg itt, hogy új életet kezdjen valahol máshol. Egy másik test lakójaként, más személyiséggel, teljesen más körülmények között. Talán ezúttal jobban jár. Ki tudja, talán még szívességet is tettem neki.

Mindennek ellenére nehezemre esett hozzászokni a gondolathoz.

Miután olvasgattam még egy darabig a Bibliát, és elszívtam még egy cigarettát, kezdtem lecsillapodni. A borzongás is elmúlt. Tudtam, hogy már régen el kellett volna tűnnöm onnan, de a helyzetemben nem volt semmi sürgető. Senki sem látott; senki sem tudta, hogy ott vagyok. Biztosra vettem, hogy ha most egyszerűen csak lesétálok az autómhoz, minden rendben lesz. Amint visszaérek a Fenyőerdőbe, meglehetősen egyszerű lesz látogatásom minden nyomát eltüntetni. Aztán nem kell mást tennem, mint hogy elhajtok Knoxville-be, felszállók a legelső New York-i gépre, és elfelejthetem, hogy ez az egész valaha is megtörtént.

Kimentem, és bevonszoltam Scalfot a kunyhóba a bokájánál fogva, csak úgy, ahogy feküdt arccal a porban. Nehéz volt. Vércsíkot húzott maga után, amit utólag levelekkel kellett eltakarnom. Eszembe jutott, hogy áttúrhatnám a zsebeit, és rablásnak álcázhatnám a gyilkosságot, de nem nagyon fűlött hozzá a fogam, hogy megint hozzányúljak. Fogtam a vadászpuskát, és behajítottam a padló alatti üregbe, aztán visszahelyeztem a meglazult deszkát, és visszasöprögettem a port a tűzhely alatti vaslemezre.

Ellenőriztem a kezemet és a ruháimat, hogy nem maradt-e rajtuk vér, felvettem a Bibliát – alaposan meggyőződve róla, hogy semmit sem hagytam ott –, kiléptem az erdőbe, és szorosan bezártam magam mögött az ajtót.

Ahogy távolodtam a kalyibától, azon kaptam magam, hogy nem a völgybe vezető ösvényre fordulok, hanem folytatom az utamat hegynek fölfelé, a gerinc peremére. Szűrt napfény hosszú nyalábjai kezdtek beszűrődni a fák között. Látni akartam a helyet, ahol Print Begley oly sok éven át őrt állt, figyelte a csillagokat, és csontokat farigcsált, a végre várva.

Aznap, amikor végleg elment, bizonyára úgy gondolta, hogy eljött az idő. Mi másért ment volna le a barlangba? A Bibliájában aláhúzott egy verset Ézsaiás könyvéből, ami így szólt: „és bemennek a sziklák barlangjaiba és a föld hasadékaiba, az Úr félelme elől.”

Csakhogy Print egy kissé elszámolta magát. A végső kataklizma, amire számított, sohasem következett be. A csillagok nem tértek le pályájukról, a Nap sem homályosuk el, az ég sem szakadt egybe a földdel, ahogy megjósolta. Hirosima – bármilyen nagy hatású is volt – nehezen nevezhető a világ végének. Inkább kezdetnek…

A gerinc legmagasabb pontjához közeledve a fák kezdtek ritkásabban nőni, míg hamarosan nyílt vidéken jártam, hátam mögött a nappal, egy magas fűvel borított fennsíkon. Az ösvény fokozatosan egyre kavicsosabb és göröngyösebb lett, majd meredeken fölfelé emelkedett egy sziklás orom felé, amely fenséges elszigeteltségben magasodott a vidék fölé. Keskeny, csónak alakú, még déltájban is ködbe burkolózó völgyek; kopár, sárga, itt-ott felszíni fejtés fekete sebhelyeivel csúfított hegyoldalak komor panorámája tárult ki minden irányba az elmosódó horizont felé.

Kísértetjárta táj volt: vizenyős, melankolikus, szétdúlt – és mégis lenyűgöző látványt nyújtott tágterű ege alatt. Ekkora tér vonzásában úgy éreztem, mintha a lelkem szárnyra kelne. Ez volt az a hely, az őrszem sasfészke, ahová Print éjszakánként kiült, felnézve a csillagokra, jelek után kutatva, amelyek a Végítéletet hirdetik.

Felemeltem a karom, és behunytam a szemem, mélyen tüdőmbe szívva a csípős hegyi levegőt. Olyan érzés volt, mintha hazaérnék, és semmi sem változott volna. Aztán leültem egy sziklára, a lábam elé helyeztem Print Begley Bibliáját, és vártam.